A test útján nyitja meg a lelket – Pécsi Rita a sport szerepéről az életünkben

Európa-bajnokság idején, mozgáshiányos nemzedékek felnövekedése kapcsán, egy digitális tanév után, a nyár lehetőségeit mérlegelve, majd a következő tanév elfoglaltságait tervezgetve érdemes elgondolkoznunk arról, vajon mire való a sport. És mire nem.

Szent-Györgyi Albert szerint a sport – ha eszközként használjuk –

a test útján nyitja meg a lelket. (…)  nemcsak a testnevelésnek, de a lélek nevelésének is leghatásosabb eszköze. (…)

A játék alatt tanítja meg a sport az embert rövid idő alatt a legfontosabb polgári erényekre: az összetartásra, az önfeláldozásra, az egyéni érdek alárendelésére, a kitartásra, a tettrekészségre, a gyors elhatározásra, az önálló megítélésre, az abszolút tisztességre és mindenekelőtt a »fair play«, a nemes küzdelem szabályaira”.

Valóban.

Kevés olyan sokoldalúan fejlesztő és egyúttal örömös tevékenységet tudunk mondani, mint a sport. Talán még a művészet ilyen.

mozgás örömforrás és egyben az idegrendszer harmonikus fejlődésének feltétele. Aki rendszeresen mozog, annak az agya „szebb” világban él.

Az erőfeszítés forrása az önbecsülésnek, az önfegyelemnek, önmagunk felülmúlásának és kézben tartásának, a kompetenciaérzésnek. Aki nem tanulja meg az önfegyelmet, nem lesz képes élni a szabadságával.

csapatsport igazi kapcsolati erőforrás, az összetartozás megerősítése. Az ember legfőbb biológiai motivációja ugyanis nem a versenyből, hanem az együttműködésből származik. Az egység részesévé válni még nézőként, szurkolóként is felemelő érzés, mert a csoportszinkron óriási erővel bír, valósággal felszorozza az egyéni élményt. Ilyenkor alapvetően nem az eredmény számít, hanem az összetartozás intenzív átélése. Jól megfigyelhető ez a sportesemények lelátóin.

nemes versengés pedig az alázat iskolája. A sport az élet végső céljáért folyó küzdelem példája. Bátorság, sportszerűség, önuralom, segítőkészség, kitartás. A sport tehát testgyakorlás, jellemiskola és játék.

testkultúra az egyetemes kultúra része. Hiszünk a test feltámadásában.

A testnek fontos helye és szerepe van, de ne felejtsük: lelkünket „törékeny cserépedényben” hordozzuk, ahogy Szent Pál írja.

A sportban megnyilvánul az ember vágya a tökéletesebb test birtoklására. Ha nem válik a kultúra kultusszá, ha a test és a lélek egyensúlyban marad, akkor képes a testet egészségesen, erősen és tisztán tartani. Jó tükör, ami megmutatja, ki az úr a háznál.

Érdekes belegondolni abba is, hogy dédapáink életében vajon miért nem játszott olyan nagy szerepet a sport, mint napjainkban. Az egyik magyarázata ennek bizonyára az, hogy a mozgásszükségletet, az erőnlétet a munka és a hétköznapi élet bőven kielégítette. Gyalog jártak, kemény fizikai munkát végeztek, és rendszeresen táncoltak is. Mindebben erejükhöz mérten a serdülő gyerekek is részt vettek, a kisebbek pedig a szabadban játszottak. Nem volt szükség konditeremre, súlyzókra és futópadra. A játék mindig közösségi volt. Kedvtelésből, határaik megismeréséért, a kapcsolódás öröméért játszottak. A magyar népi játékok nem is ismerik a másikat ledöngölő versengést. Még a sportszerű métában is forgó csapatok játszanak, és más ügyességi játékokban is lehet például egymás helyett futni.

De minden, ami nincs a helyén, árt, mert nem tölti be a rendeltetését. „Ha a Mérték tönkrement, / Senki, semmi meg nem ment” (Mécs László). Ma sok tekintetben a mértéktelenség kultúráját éljük. Korunk embere szinte mindenben a túlhajszolt, mértéktelen lehetőséget keresi. A „giga-” teljesítmény, élvezet, gyönyör, juttatások, sebesség, testkultusz a cél, és mindenből lehet zsíros üzlet, jó pénz is.

Ebből aztán rendkívül káros aránytalanság keletkezik, egy olyan egészségtelen specializáció, ami az átlagos, a mértéktartó, az úgymond normális megvalósulást kiszorítja. A sportban is. Alig találunk gyermekeink számára olyan sportolási lehetőséget, ami „csak” a játékot, a mozgást és a közösséget, nem pedig a pontszerzést szolgálja.

Az együttműködés helyébe mások legázolása lép, a játék öröme helyébe a vetélkedésben való minden áron győzni akarás, a fair play helyébe a nemtelen eszközök ügyes alkalmazása, a közös öröm helyébe az egyéni sztárkultusz térnyerése, a kedvtelés célú közösségi lét és az öröm-mozgás helyébe pedig aránytalan jutalmazást ígérő megélhetési forrás és a teljesítményösztönző rendszer legalizálása lép.

A mindent leuraló versenyszellem együttműködési problémákat eredményez, amelyek nyomán szorongás, önértékelési zavarok keletkeznek. Carl Diem sportpszichológus professzor szerint a sport életünk kísérőzenéje legyen, és ne a célja. Fontos a küzdelem, az erőfeszítés, de egyetlen sport sem ér meg egyetlen óra betegséget sem – hangsúlyozza.

A versengést is meg kell tanulni – érvelnek sokszor. Ez igaz is. De mikor? Csakis azután, amikor már megtanultuk az összetartozást, a szolidaritást, az együttműködést.

A versenyképes személyiség legnagyobb támasza a belső érzelmi biztonság. Ez pedig az együttműködésből fakad.

Benedek Tibor vízilabdázó a 2004-es olimpiai aranyérmet hozó szerb–magyar mérkőzés után ezt az értéket ragyogtatta föl egy beszélgetésben. Közvetlenül a győzelem után Kemény Dénes szövetségi kapitány azt kérdezte tőle, a csapatkapitánytól: „Inkább a szerbek vesztették el, vagy mi nyertük meg?” És ő így felelt: „Biztos, hogy mi nyertük meg, mert mi nagyon szeretjük egymást.”

Szerző: Uzsalyné Pécsi Rita 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 27-i számában jelent meg.

Megosztás